Federico Fellini: Roma (Fellini-Róma)
(1972, színes olasz-francia film, 120 p.) – olasz nyelven magyar felirattal
Főszereplők: Peter Gonzales, Fiona Florence, Britta Barnes, Pia De Doses, Marne Maitland, Renato Giovannoli, Elisa Mainardi

Filmválasztásunkat a Fellini Museum Rimini I disegni di Federico Fellini nella collezione di Danilo Donati c. kiállítása inspirálta.
Filmválasztásunkat Paolo Sorrentino La grande bellezza c. filmje inspirálta.

Miről szól a film?
A 20-as évek Itáliájában szürreális volt iskolába járni, ahol exotikus meséket tanítottak Rómáról. Amikor ifjú hősünk 1939-ben az örök városba érkezik, valami egészen más hömpölygéssel szembesül. Magával ragadja a város sebessége… Fellini tíz évvel a La dolce vita sikere után filmszemügyre veszi Rómát. Erős, de szervesen kapcsolódó kontrasztokat talál a 40-es- és a 60-as-70-es évek Rómái között…

Egy érdekesség, egy filmművészetben jártas érdeklődőnek
Federico Fellini vitathatatlanul az 1960-as Róma éjszakai oldalát bemutató Édes élettel lett a filmtörténet megkerülhetetlen ikonja, amire a Nyolc és fél (az első valódi szerzői film) egy újabb pecsétet tett. A 60-as évek nagy izmusai és hullámai elültével Fellini előbb kibohóckodta magát (I clowns, 1970), majd jöhetett a kortárs Róma újabb filmrevitele (ezúttal színesben), ha már a ’69-es Satyricon lerántotta a leplet az ókoriról. Fellini számára Róma rendkívül bonyolult, szinte leírhatatlanul szövevényes, mesebeli képződmény, ami ápol és eltakar és rettegésben tart és megsimogat és ihletet ad. Mivel az ábrázolandó téma nagyon-nagyon komplikált volt, Fellini egy komplex, addig nem látott filmszerkezetben gondolkodott, ami mélyen elgondolkodtathatná a nézőt is és amiről a producerek természetesen szorgalmasan próbálták lebeszélni. Természetesen ez nem sikerült nekik és így újabb filmtörténeti mérföldkő épült az örök város romjain, amit persze a kortárs nézők kilencvenakárhány százaléka nem volt képes felfogni sem és tüntetően unatkozott is rajta (merjük remélni, hogy ez már javult néhány százalékot mára!) Fellini persze nyilván tudja ezt – és bátran, bőven, szabatosan be is mutatta a saját műve fogadtatását az illető mű, a Fellini-Róma közepén, a negyedik epizódban. Ahogy ezt nézzük, egyértelmű: a közönség nívója alatt bizony már csak a metró van – ez a következő epizód és egyben a variétéepizód szimmetriapárja is a film intellektuális tükörszerkezetének a közepén. Az ám bizony, epizód! Epizódból bizony csak 8 és fél van ebben a kétórás hosszúságú filmben – azaz Fellini jó negyedórás, látszólag széttartó blokkokkal borzolja a nézők idegeit!
Már az Édes élet is hét-nyolc epizódból állt, látszólag alaposan megtörve a klasszikus ötös szerkezetet (bevezetés, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás), de ott legalább volt egy egyértelmű főhős, a Federico Fellini alteregó Marcello Mastroianni. Ellenben a Fellini-Róma kisiskolás főhősét eleinte szinte lehetetlen beazonosítani, majd a harsány életű „bérlakásba” csendesen beköltöző és a szégyentelen kuplerájba szégyellősen betévedő ifjún sem látjuk a művészlét, vagy legalább az újságírás aktív jeleit sem. A népes stáb élén bizonytalankodó középkorú Federico Fellini pedig annyira határozatlannak és szürkének tűnik, hogy eszünkbe sem jutna elképzelni tőle egy ilyen szép összetett filmet – még jó, hogy nem színész játssza a szerepet! Az Édes élet Marcellójával még együtt, szépen sorban haladtunk, először megismertük a zilált és problémás életét, szépen együttéreztünk vele a küzdelmeiben, majd vele együtt próbáltunk meg a megoldás felé haladni, egy szépen sorba rakott „nyolc és fél napos hét” alatt. A Fellini-Rómában viszont a lineáris időrendet a film egyharmadánál brutálisan felrúgja egy botrányos varietéepizód, és amikor utána A római A metróvonal építésével visszatérnénk a jelenhez és az időrendhez, egy még durvább dupla-kupleráj-epizód rondít bele a képbe 1940-ből! Utána azonban már nem törik meg az idő vonala és a mozaikdarabkák szépen a helyükre kerülnek.
Végül is ezzel a szerkezettel sikerül a Fellini-Rómában a klasszikus ötös szerkezetet mégis betartani:
1. 1930. Rimini (15 p). Gyermekkor – bevezetés I
2. 1939. Róma (18 p). Érkezés / Ifjúkor – bonyodalom I
3. 1971. Róma körül (10 p). Autópálya néppel – bonyodalom II
3a. 1971. Róma (3 p). Turisták és diákok – bonyodalom II
4. 1943. Róma (20 p). Varietészínház – kibontakozás I
5. 1971. Róma alatt és a felszínen (14 p). A római A metróvonal építése – kibontakozás II
6. 1940. Róma (12 p). Két kupleráj – tetőpont I-II
7. 1971. Róma (16 p). Hercegi palota: egyházi divatbemutató – megoldás I
8. 1971. Róma (8 p). Festa de noantri – megoldás II
8e. 1971. Róma (4 p). Motorosok és épületek, utak, szoborcsoportok – megoldás II
Az időmozaikok ugyan a helyükre kerülnek egy kis gondolkodás után, a szereplők esetében azonban nem lehetünk ennyire nyugodtak, hiszen az utcán, a moziban-színházban és a hercegi palotában látott tisztességes hölgyek és urak a két kuplerájban mint szégyentelen alkalmazottak és még szégyentelenebb igénybevevők jelennek meg! Vajon a többszörös szerepek egyike csak álom? Mindenesetre Fellini kedvenc amerikai filmje az Óz, a csodák csodája és a filmen legtöbbször nézőtérről figyelő nézőket láthatunk… Valószínűleg nincs egy másik ilyen film – ami két órában ennyi felismerhető arcot mutatna.

Ajánló
Danilo Donati, avagy a filmes kosztümtervezés legendái
A Fellini-Róma fő csúcspontja a hercegi palotában megtekintett egyházi divatbemutató, amit mindenekelőtt Danilo Donati máig fenomenális jelmezei tettek filmtörténeti legendává.
Donati szerint a jó jelmez jellemző a megidézett korra, a film készítésének a korára és egyben kortalan: ha akarhány évvel ezelőtt látták volna, akkor is katona, mesterember vagy pap ugrott volna be a nézőnek ránézésre. A jó jelmez azonban hordoz olyan vonásokat is, amik csak hosszabb szemlélésnél szembeötlőek…

Előzetes 
https://www.youtube.com/watch?v=OXFbj82c7Ag