Federico Fellini mondta: „Lautrecet mindig a testvéremnek, a barátomnak tartottam. Talán azért, mert megérezte a képkivágást és a filmszerű rövidítéseket, mielőtt még a Lumiére testvérek felfedezték volna a filmet. Meg azért is, mert – ugyanúgy mint engem – őt is vonzották a megtépázottak és eldobottak.”
Mintha ezeket a sorokat vették volna mottónak ennek a brit filmnek az alkotói, pedig Fellini ekkor még csak egy kezdő olasz filmes volt. Nem volt már kezdő az Amerikából importált rendező, John Huston, de neki is ez volt az első zenés-táncos-festős filmje. Huston azonban eredetileg maga is festőnek tanult, és a 20-as években Párizsban (!) portréfestőkent dolgozott, későbbi élete során is rendszeresen állt neki festeni, ha nyugalmat akart, szenvedélyes művészettörténész és gyűjtő volt, Lautrec plakátgyűjteménye is volt, így teljesen képben volt a film által felvetett kérdések területén.
Henri de Toulouse-Lautrec gróf volt, egy gróf és egy grófnő gyermeke. Öccse sajnos csecsemőkorában meghalt és Henri is komoly egészségügyi problémákkal birkózott egész életében. Szülei házassága egyáltalán nem volt ésszerű, hiszen elsőfokú unokatestvérek voltak, a Lautrec és a Tapié család tagjai közötti házasság ráadásul már addig is többször előfordult és apja testvére is anyja húgát vette el feleségül… Érdekes egy család volt ez.
Toulouse-Lautrec egészen kamaszkoráig rendesen fejlődött, majd 14 és 15 éves korában is eltörte a lábait, amiket a legjobb orvosok sem tudtak többé egészségessé tenni: rövidek és merevek maradtak, és Henri velük csak 152 cm magas volt. Rövid kezeivel, tömpe ujjaival rendkívüli teljesítmény volt a rajzolás és festés is. Koponyáján a kutacsok nem záródtak be tökéletesen, és abnormális nagyságúra nőtt. Ezért Toulouse-Lautrec orvosi tanácsra mindig kalapot viselt, a szakállával pedig az álla fejletlenségét takarta el. Ezeket az életét megkeserítő problémákat a szülei közeli rokonsága okozta. Atyját összetörte a fia részleges deformitása és mozgásproblémája – a fiú nem vehetett többé részt a híres Paui Vadászaton! Anyja azonban elpusztíthatatlan anyai szeretettel segítette egész életében – amikor Henri ezt engedte.
Henri a fizikai állapotát rendkívüli öniróniával vészelte át. Környezete azonban sokszor nem kímélte és ez a kirekesztés, lenézés rendszeresen alkoholizmusba kergette, amit elvonókúrákkal sem tudott tartósan leküzdeni. Az utolsó éveiben jelentkező idegbántalmak is részben az alkoholra, más részben szifiliszére vezethetők vissza – Henri időnként napokra beszállásolta magát egy bordélyba.
Henri de Toulouse-Lautrec járni is nehezen tudott, így természetes, hogy a virtuóz lábakat kívánó tánc megszállottja lett: addig és azóta sem látott elevenséggel rajzolta-festette-elemezte a zenés mulatóhelyek, cirkuszok impulzív világát. A film ennek a képzőművészeti elemzésnek a méltó mozgóképes párja. Lautrec felejteni akart – ez a film fő vezérlő ereje is. Mozgóképes dinamizmusa, főleg a táncjelenetekben, a statikus rajzok és festmények mellé méltán megérkező mozgókép – egy új élményt eredményez. A színek ugyanazok, mint Lautrec rajzain és festményein – sokan csak így jellemzik a filmet: Lautrec palettája táncol Technicolorban…
Vajon mennyire őszinte ez a hatalmas vidámság, vajon mennyire őszinte a felpörgő alkoholmámor? Tényleg jó ez az „elegantéria” és nekifeszülő „vulgaritás”? Nem is olyan könnyű ezeket a kérdéseket eldönteni ezt a páratlan filmet látva. A csodálatos színekkel váltakozó film noirosan szomorú képek és a magas művészi igénnyel tervezett és kivitelezett jelmezek-díszletek mindenesetre páratlan látványvilágot jelentenek a nézőknek.
