A filmklubot havonta egyszer, a hónap első csütörtök estéjént szervezzük, sorozatunkban a hetedik művészet alkotásain keresztül mutatjuk be a többi művészeti ág jeles képviselőit.

Vajon kiben nem merült még fel a gondolat, miközben egy képet, szobrot csodált, hogy vajon az milyen körülmények között jött létre, mi ihlette, inspirálta megalkotóját? Mitől vált a gondolat képpé, formává, majd anyaggá és részenként egy új műalkotássá?

A filmek nemcsak a művészek életútját kísérik végig, hanem az alkotás folyamatán keresztül közelebb visznek bennünket belső világukhoz, teljesebb képet kapva a műalkotások megszületéséről.

A film- és képzőművészet iránt érdeklődőknek ajánljuk közös vetítéseinket: segítenek közelebb kerülni a művészeti alkotásokhoz és közösen megbeszélhető élménnyel gazdagoduk.

Egyaránt ajánljuk laikusoknak, akik még csak ismerkednek a filmművészettel és csupán az utazás kezdetén vannak és ajánljuk olyan a filmművészetben jártas szakértőknek is, akik szeretnék megosztani szenvedélyüket és véleményüket egy autentikus filmvetítést követően.

18.00 órától közös filmnézés, majd rövid „szünet” után beszélgetés a filmről, Bárdos Csaba filmtörténész vezetésével, zárás legkésőbb 22:00-kor.

Federico Fellini: Roma (Fellini-Róma)
(1972, színes olasz-francia film, 120 p.) – olasz nyelven magyar felirattal
Főszereplők: Peter Gonzales, Fiona Florence, Britta Barnes, Pia De Doses, Marne Maitland, Renato Giovannoli, Elisa Mainardi

Filmválasztásunkat a Fellini Museum Rimini I disegni di Federico Fellini nella collezione di Danilo Donati c. kiállítása inspirálta.
Filmválasztásunkat Paolo Sorrentino La grande bellezza c. filmje inspirálta.

Miről szól a film?
A 20-as évek Itáliájában szürreális volt iskolába járni, ahol exotikus meséket tanítottak Rómáról. Amikor ifjú hősünk 1939-ben az örök városba érkezik, valami egészen más hömpölygéssel szembesül. Magával ragadja a város sebessége… Fellini tíz évvel a La dolce vita sikere után filmszemügyre veszi Rómát. Erős, de szervesen kapcsolódó kontrasztokat talál a 40-es- és a 60-as-70-es évek Rómái között…

Egy érdekesség, egy filmművészetben jártas érdeklődőnek
Federico Fellini vitathatatlanul az 1960-as Róma éjszakai oldalát bemutató Édes élettel lett a filmtörténet megkerülhetetlen ikonja, amire a Nyolc és fél (az első valódi szerzői film) egy újabb pecsétet tett. A 60-as évek nagy izmusai és hullámai elültével Fellini előbb kibohóckodta magát (I clowns, 1970), majd jöhetett a kortárs Róma újabb filmrevitele (ezúttal színesben), ha már a ’69-es Satyricon lerántotta a leplet az ókoriról. Fellini számára Róma rendkívül bonyolult, szinte leírhatatlanul szövevényes, mesebeli képződmény, ami ápol és eltakar és rettegésben tart és megsimogat és ihletet ad. Mivel az ábrázolandó téma nagyon-nagyon komplikált volt, Fellini egy komplex, addig nem látott filmszerkezetben gondolkodott, ami mélyen elgondolkodtathatná a nézőt is és amiről a producerek természetesen szorgalmasan próbálták lebeszélni. Természetesen ez nem sikerült nekik és így újabb filmtörténeti mérföldkő épült az örök város romjain, amit persze a kortárs nézők kilencvenakárhány százaléka nem volt képes felfogni sem és tüntetően unatkozott is rajta (merjük remélni, hogy ez már javult néhány százalékot mára!) Fellini persze nyilván tudja ezt – és bátran, bőven, szabatosan be is mutatta a saját műve fogadtatását az illető mű, a Fellini-Róma közepén, a negyedik epizódban. Ahogy ezt nézzük, egyértelmű: a közönség nívója alatt bizony már csak a metró van – ez a következő epizód és egyben a variétéepizód szimmetriapárja is a film intellektuális tükörszerkezetének a közepén. Az ám bizony, epizód! Epizódból bizony csak 8 és fél van ebben a kétórás hosszúságú filmben – azaz Fellini jó negyedórás, látszólag széttartó blokkokkal borzolja a nézők idegeit!
Már az Édes élet is hét-nyolc epizódból állt, látszólag alaposan megtörve a klasszikus ötös szerkezetet (bevezetés, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás), de ott legalább volt egy egyértelmű főhős, a Federico Fellini alteregó Marcello Mastroianni. Ellenben a Fellini-Róma kisiskolás főhősét eleinte szinte lehetetlen beazonosítani, majd a harsány életű „bérlakásba” csendesen beköltöző és a szégyentelen kuplerájba szégyellősen betévedő ifjún sem látjuk a művészlét, vagy legalább az újságírás aktív jeleit sem. A népes stáb élén bizonytalankodó középkorú Federico Fellini pedig annyira határozatlannak és szürkének tűnik, hogy eszünkbe sem jutna elképzelni tőle egy ilyen szép összetett filmet – még jó, hogy nem színész játssza a szerepet! Az Édes élet Marcellójával még együtt, szépen sorban haladtunk, először megismertük a zilált és problémás életét, szépen együttéreztünk vele a küzdelmeiben, majd vele együtt próbáltunk meg a megoldás felé haladni, egy szépen sorba rakott „nyolc és fél napos hét” alatt. A Fellini-Rómában viszont a lineáris időrendet a film egyharmadánál brutálisan felrúgja egy botrányos varietéepizód, és amikor utána A római A metróvonal építésével visszatérnénk a jelenhez és az időrendhez, egy még durvább dupla-kupleráj-epizód rondít bele a képbe 1940-ből! Utána azonban már nem törik meg az idő vonala és a mozaikdarabkák szépen a helyükre kerülnek.
Végül is ezzel a szerkezettel sikerül a Fellini-Rómában a klasszikus ötös szerkezetet mégis betartani:
1. 1930. Rimini (15 p). Gyermekkor – bevezetés I
2. 1939. Róma (18 p). Érkezés / Ifjúkor – bonyodalom I
3. 1971. Róma körül (10 p). Autópálya néppel – bonyodalom II
3a. 1971. Róma (3 p). Turisták és diákok – bonyodalom II
4. 1943. Róma (20 p). Varietészínház – kibontakozás I
5. 1971. Róma alatt és a felszínen (14 p). A római A metróvonal építése – kibontakozás II
6. 1940. Róma (12 p). Két kupleráj – tetőpont I-II
7. 1971. Róma (16 p). Hercegi palota: egyházi divatbemutató – megoldás I
8. 1971. Róma (8 p). Festa de noantri – megoldás II
8e. 1971. Róma (4 p). Motorosok és épületek, utak, szoborcsoportok – megoldás II
Az időmozaikok ugyan a helyükre kerülnek egy kis gondolkodás után, a szereplők esetében azonban nem lehetünk ennyire nyugodtak, hiszen az utcán, a moziban-színházban és a hercegi palotában látott tisztességes hölgyek és urak a két kuplerájban mint szégyentelen alkalmazottak és még szégyentelenebb igénybevevők jelennek meg! Vajon a többszörös szerepek egyike csak álom? Mindenesetre Fellini kedvenc amerikai filmje az Óz, a csodák csodája és a filmen legtöbbször nézőtérről figyelő nézőket láthatunk… Valószínűleg nincs egy másik ilyen film – ami két órában ennyi felismerhető arcot mutatna.

Ajánló
Danilo Donati, avagy a filmes kosztümtervezés legendái
A Fellini-Róma fő csúcspontja a hercegi palotában megtekintett egyházi divatbemutató, amit mindenekelőtt Danilo Donati máig fenomenális jelmezei tettek filmtörténeti legendává.
Donati szerint a jó jelmez jellemző a megidézett korra, a film készítésének a korára és egyben kortalan: ha akarhány évvel ezelőtt látták volna, akkor is katona, mesterember vagy pap ugrott volna be a nézőnek ránézésre. A jó jelmez azonban hordoz olyan vonásokat is, amik csak hosszabb szemlélésnél szembeötlőek…

Előzetes 
https://www.youtube.com/watch?v=OXFbj82c7Ag

Kulturális élménnyel és ismeretekkel gazdagodunk, miközben a filmek gyakran érzelmileg felkavarnak, vitára ingerelnek bennünket – lehetőséget adnak megfogalmazni a beszélgetéseken saját élményeinket, érzéseinket, kétségeinket.

A Filmklub vezetője Bárdos Csaba filmtörténész, aki sok érdekes filmtörténeti csemegével egészíti ki film élményünket a vetítés előtt, majd azt követően is.

“Számomra a filmklub, mint közösségi tér fontos, a filmekhez kötődő kulturális háttér, motívumrendszer és korrajz miatt. Elengedhetetlen a film közös megnézése után a műalkotás által elindított gondolatok és érzések megvitatása, megosztása.

Nagy öröm számomra, amikor megnyílnak a nézők, és a film hatására képesek elvonatkoztatni a mindennapjaiktól, vagy másként látni sok ismert élethelyzetet. Mindig felemelő érzés számomra, ha ebben tudok segítséget, támogatást adni…”

Bárdos Csaba filmtörténész, moderátor

A filmklubot havonta egyszer, a hónap első szerda estéjént szervezzük, sorozatunkban a hetedik művészet alkotásain keresztül mutatjuk be a többi művészeti ág jeles képviselőit.

Vajon kiben nem merült még fel a gondolat, miközben egy képet, szobrot csodált, hogy vajon az milyen körülmények között jött létre, mi ihlette, inspirálta megalkotóját? Mitől vált a gondolat képpé, formává, majd anyaggá és részenként egy új műalkotássá?

A filmek nemcsak a művészek életútját kísérik végig, hanem az alkotás folyamatán keresztül közelebb visznek bennünket belső világukhoz, teljesebb képet kapva a műalkotások megszületéséről.

A film- és képzőművészet iránt érdeklődőknek ajánljuk közös vetítéseinket: segítenek közelebb kerülni a művészeti alkotásokhoz és közösen megbeszélhető élménnyel gazdagoduk.

Egyaránt ajánljuk laikusoknak, akik még csak ismerkednek a filmművészettel és csupán az utazás kezdetén vannak és ajánljuk olyan a filmművészetben jártas szakértőknek is, akik szeretnék megosztani szenvedélyüket és véleményüket egy autentikus filmvetítést követően.

18.00 órától közös filmnézés, majd rövid „szünet” után beszélgetés a filmről, Bárdos Csaba filmtörténész vezetésével, zárás legkésőbb 22:00-kor.

Luis Buñuel: La Belle de jour (A nap szépe)
(1967, színes francia-olasz film, 100 p.) – francia nyelven magyar felirattal
Főszereplők: Catherine Deneuve, Michel Piccoli, Geneviève Page, Pierre Clémenti, Georges Marchal, Francis Blanche, Francisco Rabal

Filmválasztásunkat a Tate Britain, London 2026-os Experience the captivating world of rule-breaking American artist James McNeill Whistler c. kiállítása inspirálta.

Miről szól a film?
Séverine 26 éves és nem találja a helyét a burzsoáfeleségek között. Az anyaszerepre még nem készült fel, így luxusprostituáltnak áll. Illetve fekszik. Ez a munka azonban meglepő kockázatokkal jár…

Egy érdekesség, egy filmművészetben jártas érdeklődőnek
Ha komolyan odafigyelünk, akkor élesen látjuk és tisztán halljuk azokat az elemeket, amik filmtörténeti alkotássá, pontosabban A burzsoázia diszkrét bája és A vágy titokzatos tárgya megkerülhetetlen testvérévé teszik A nap szépét, de megjelennek már itt A szabadság fantomja kulcsfigurái is: férj-feleség, kislány, szobalány, orvos, tanár, rendőr, csapos…
Ez Buñuel első késői remekműve, olyan komplex filmes elbeszélés-tanulmány, élő válasz a francia újhullámra, amihez fogható máig kevés született.
Buñuelnek 1929 óta először volt lehetősége szerző filmet készíteni A Nap szépe 1966-os forgatásakor. A francia-spanyol avantgárd filmek sikere után semmit sem rendezett egészen 1947-ig, pedig hosszabb-rövidebb ideig minden nagy amerikai filmstúdióval volt szerződése ekkoriban. Feladva elveit, a 40-es évek végén Mexikóban elkezdett megrendelésre filmeket rendezni. Ezek nyomokban tartalmaztak valamit a zsenialitásából, illetve érdekes kommersz-szerzői hibridek lettek, de nem tartalmazhattak annyi remek Buñuel ötletet, mind az Andalúziai kutya vagy az Aranykor. Bunuel persze így is alkotott legendás filmeket: ki ne nézné és elemezné szívesen az Elhagyottakat, a Susanát, az Elt, az El brutót, az Archibaldo de la Cruzt, a Nazarínt, a Viridianát vagy az Öldöklő angyalt?
Az Egy szobalány naplója felemás sikere után Buñuel végre határhelyzetbe került: a 18 éves mexikói filmrendezésnek végett kellett vessen, amikor a Sivatagi Simon költségvetésének a nagyobbik felét ellopták, hiszen már az Öldöklő angyal is azért készült „egy házba zárva”, mert eltűnt a rá szánt pénz nagy része…
Franciaország viszont az 1930-as betiltás, az 1956-os ignorálás és az 1959-es levegőnek nézés után 1966-ban végre kezet nyújtott: a legendás Hakim fivérek szabad kezet adtak Buñuelnek, cserébe a pikáns téma felvállalásáért – a feladat Joseph Kessel „botrányos” regényének a megfilmesítése volt. A rendezőnek mindössze a korhatáros jelenetek egyeztetését kellett megígérnie, a forgatókönyvet és az audiovizualitást teljesen szabadon álmodhatta meg friss barátjával Jean-Claude Carrière-rel, a rendezőből lett forgatókönyvíróval és Sacha Vierny-jel, Alain Resnais operatőrével.
Buñuel addig 10 forgatókönyvíróval dolgozott együtt – 35 év alatt -, de az 1963-ban megismert Jean-Claude Carrière végre nem csak forgatókönyvíró volt, hanem rendkívül tehetséges filmrendező is, aki képes volt ígéretes rendezői karrierjét feladva segíteni a nyugdíjba készülő híres rendezőnek és Buñuel sem csak szorgalmas zseni volt, de önzetlen barát is, aki hozzásegítette az ifjú és ismeretlen Carriére-t a világhírnévhez.
Azt, hogy Buñuel ezt egy fontos szerzői-kommersz filmjének tartotta (Á la Hitchcock), az is mutatja, hogy kétszer is megjelenik – látszólag statisztaként – a filmben: un consommateur à la Cascade, un passant aux Champs-Elysées.
A Belle de jour közepén – avagy a dramaturgiai csúcspontján Luis Buñuel személyesen van jelen a la Grande Cascade étterem teraszán. Az elegáns rendező télikabátban ül a késő őszi Bois de Boulogne-ban amint a herceg hintón érkezik. Nem is néz oda, amikor a háta mögött egy méterre a hintó megáll és a herceg kiszáll. Buñuel nyugodtan issza a kávéját – a csészéjét messze eltartott kisujjal a szájához emelve – nem érdekli, amikor a széke mögött a herceg áthalad, sőt meg is áll tőle fél méterre… Ekkor azért kicsit felnéz rá, de rövidesen nyugodtan elfordul és rágyújt: a herceg a szomszéd asztalhoz érkezett, ahol Séverine várja. Vágás, és immár az ott ülő Buñuel szemével látjuk őket, amint „randevúznak”. A Séverint a hercegi palotába szállító két kocsis ugyanaz, mint a nyitó álomjelenetben látottak. Amikor a palotájában a „fekete Bell de Jour” mellett – lásd még James Whistler: Violet and Rose: La Belle de Jour, c. 1885 – a herceg egy kamerával jelenik meg, már mindent értünk. Amikor a „koporsót” körülkerülve a fess herceg megszegi a film 180 fokos szabályát, akkor még többet értünk… A film természetesen nem „nekrofil”, csak arra utal, lásd még René Magritte: A képek árulása (Ez nem pipa), 1929. Persze ennek a jelenetnek a végén is a macskákat (nem) engedik be és utána ismét csak Séverine ágyát látjuk – ki mint veti meg…
Bertolucci nagyjából ebből a jelenetből írta az Utolsó tangó Párizsbant, de David Lynch is innen indította a Lost Highwayt.
Buñuel következő cameója egy még durvább fantáziajelenet után következik: a rendező ekkor a népes utcán sétál, a Diadalívvel a háttérben, egy gengszterrel az előtérben és egy kiabáló New York Herald Tribune rikkanccsal a középtérben. Mivel ez az újság jóval a forgatás előtt, még 1966 április 24-én megszűnt, így a szerepeltetése csakis egy homage lehet az À bout de souffle-nak. A gengszter vesz is egy újságot. A zsebretett kézzel maga elé meredve sétáló Buñuel viszont csak egyetlen egy dolgot néz meg – jobbra tekintve (79 Avenue des Champs-Élysées) – egy azóta ikonikus, akkor friss film reklámképeit, aminek a címe és tartalma szintén tökéletesen rezonál az előző jelenettel és az egész Belle de jour mondanivalójával. (A Kifulladásiggal a Belle de jour végkifejletében találkozunk majd a legegyértelműbben). Persze nem lehet nem észrevenni, hogy a spanyol és a francia gengszter pont a mozit rabolja ki!
A Hippolyte által a bárban énekelt La Paloma, egy híres hagyományos spanyol népdal, amit gyakran a tengerészekhez kötnek, a vágyakozást és az emlékeket fejezi ki – jól illik Séverine fantáziáinak szürreális, vágyakozó hangulatához és elsődleges inspiráció volt Claude Miller Mortelle Randonnée c. filmjéhez (már az alapregényhez is). A Mortelle Randonnée-ben természetesen azért szerepel Geneviève Page, hogy már az elején eszünkbe jusson a Belle de jour kibogozhatatlan álom-valóság komplexuma. (Ott „A nap szépe” a kor Catherine Deneuve-je: Isabelle Adjani. A kör bezárulása: Catherine Deneuve Truffaut szeretője, Claude Miller pedig Truffaut tanítványa volt.)
Buñuel 8 és fél nőközpontú filmjéből a mesebeli hetedik a Belle de jour, és a legbonyolultabb. Zavaros érzések, szörnyű erősen elfojtva, nagy ellentmondások és nagy csend váltják egymást, amik felváltva szembesítik a hősnőt önmagával és motiválják erőteljes tettekre, illetve bénítják meg őt vágyteljesítő rémálmokba merevítve. Séverine talán nem is tud a saját határátlépési képességeiről, amik egy része (talán) csak az álmaiban valósul meg. Mindez példátlan komplexitást és nagyon erős drámaiságot kölcsönöz a főszereplőnek és a filmnek is.
Idő és tér és a különböző intim családi és elegáns társasági rutinok keverednek össze itt, akárcsak A burzsoázia diszkrét bájában, sőt a Belle de jour két személyiséget is belesűrít egyetlen színészbe: Catherine Deneuve a luxusprostituált Belle de jour és az elegáns sebészfeleség Séverine is – ez a film tehát A vágy titokzatos tárgya narratív ellenpárja is, nem véletlenül szokták „Az öröm titokzatos tárgyának” vagy „A burzsoázia diszkrét álmának” is nevezni.

Ajánló
Whistler festményei és Buñuel álomképei
Luis Buñuelt nem csak James McNeill Whistler híres női aktképei, hanem A Pávaszoba keleti motívumai, a festő tengerparti jelenetei, valamint utca- és városképei is inspirálták. Számos mozgóképes megfelelőjüket is megtekinthetjük a filmben. Buñuelnek nem csak Whistler híres tájai és testtájai jutottak eszébe a kézzelfogható női szépség elmondhatatlan mibenlétéről, hanem a film csúcsjelenetébe bekerült Matthias Grünewald híres Golgota-festménye is, de azt sajnos a producerek kicenzúrázták a filmből… Szerencsére az Angelus – Jean-François Millet francia festő 1857 és 1859 között készült olajfestményének mozgófilmes parafrázisa – benne maradhatott a Belle de jourban. Bekerült még a Sérizy lakásba a Femme à la guitare (1913, Georges Braque), a Verre et bouteille de Suze (1912, Pablo Picasso), a Cartes à jouer et siphon (1916, Juan Gris), a Les éclats du soleil blessent l’étoile tardive (1951, Joan Miró), Le mauve de la lune couvre le vert de la grenouille (1952, Joan Miró) és a Parfum II (sérigraphiea, 1954, Auguste Herbin). És természetesen többszörösen is a De kantwerkster (Csipkeverőnő, 1669-70, Vermeer).

Előzetes 
https://www.youtube.com/watch?v=OXFbj82c7Ag

Kulturális élménnyel és ismeretekkel gazdagodunk, miközben a filmek gyakran érzelmileg felkavarnak, vitára ingerelnek bennünket – lehetőséget adnak megfogalmazni a beszélgetéseken saját élményeinket, érzéseinket, kétségeinket.

A Filmklub vezetője Bárdos Csaba filmtörténész, aki sok érdekes filmtörténeti csemegével egészíti ki film élményünket a vetítés előtt, majd azt követően is.

“Számomra a filmklub, mint közösségi tér fontos, a filmekhez kötődő kulturális háttér, motívumrendszer és korrajz miatt. Elengedhetetlen a film közös megnézése után a műalkotás által elindított gondolatok és érzések megvitatása, megosztása.

Nagy öröm számomra, amikor megnyílnak a nézők, és a film hatására képesek elvonatkoztatni a mindennapjaiktól, vagy másként látni sok ismert élethelyzetet. Mindig felemelő érzés számomra, ha ebben tudok segítséget, támogatást adni…”

Bárdos Csaba filmtörténész, moderátor

A filmklubot havonta egyszer, a hónap első szerda estéjént szervezzük, sorozatunkban a hetedik művészet alkotásain keresztül mutatjuk be a többi művészeti ág jeles képviselőit.

Vajon kiben nem merült még fel a gondolat, miközben egy képet, szobrot csodált, hogy vajon az milyen körülmények között jött létre, mi ihlette, inspirálta megalkotóját? Mitől vált a gondolat képpé, formává, majd anyaggá és részenként egy új műalkotássá?

A filmek nemcsak a művészek életútját kísérik végig, hanem az alkotás folyamatán keresztül közelebb visznek bennünket belső világukhoz, teljesebb képet kapva a műalkotások megszületéséről.

A film- és képzőművészet iránt érdeklődőknek ajánljuk közös vetítéseinket: segítenek közelebb kerülni a művészeti alkotásokhoz és közösen megbeszélhető élménnyel gazdagoduk.

Egyaránt ajánljuk laikusoknak, akik még csak ismerkednek a filmművészettel és csupán az utazás kezdetén vannak és ajánljuk olyan a filmművészetben jártas szakértőknek is, akik szeretnék megosztani szenvedélyüket és véleményüket egy autentikus filmvetítést követően.

18.00 órától közös filmnézés, majd rövid „szünet” után beszélgetés a filmről, Bárdos Csaba filmtörténész vezetésével, zárás legkésőbb 22:00-kor.

Henning Carlsen: Oviri (Farkas az ajtó előtt)
(1986, színes dán-francia film, 97 p.) – angol és dán nyelven magyar felirattal
Főszereplők: Donald Sutherland, Max von Sydow, Jean Yanne, Sofie Gråbøl, Valeri Glandut, Ghita Nørby, Merete Voldstedlund

Filmválasztásunkat a Szépművészeti Múzeum 2026-os Paul Gauguin kiállítása inspirálta.

Miről szól a film?
Gauguin 1893-ban Párizsba érkezik. Tahitiről jön és kiállítja a festményeit… két évvel később csalódottan elhagyja Európát és a művészetét nem értékelő polgári kultúrát. Közben Strindberg és Edvard Brandes is többször megjelenik, és látjuk a festő viharos kapcsolatát dán feleségével és kedves modelljeivel…

Egy érdekesség, egy filmművészetben jártas érdeklődőnek
Henning Carlsen a dán fenegyerek filmrendező, avagy a dán Godard a karrierje közepén készítette el egyetlen festőéletrajzát, miután az 50-es években a dolumentumfilmjeivel, a 60-as években pedig a játékfilmjeivel is híressé vált. A kor francia, angol, stb. újhullámos rendezőitől sokat tanulva, de a klasszikus dán némafilm hagyományait is tiszteletben tartva alkotott – nemzetközi szakmai hírnevet kivívva addigra.
Az Oviri a maga mögött minden hidat felégető, önmagát a művészet oltárán elégető Alkotó filmje. Carlsen még 1950-ben találkozott Gauguin koppenhágai életének a nyomaival, de csak jó 30 évvel később ütközött újra a festő életművébe és a koppenhágai kötődésébe. 1983-ban Párizsba utazott és Jean-Claude Carrière felügyelete alatt egy kiváló forgatókönyvet írt… az eredmény egy ma már klasszikus festőportré lett.
20 hónap 1893-95-ben. Gauguin Párizsban van a két tahiti útja között és egy hatalmas kiállítást rendez, hogy a befolyt pénzből ismét Tahitire utazhasson. Gauguin abban reménykedik, hogy most már tényleg megtalálja a végső áttörést. A Párizsban előadott szerep egyértelmű: vagányt játszani a lehető legtávolabb a polgár tőzsdeügynök szerepétől. Imponálni a haveroknak és Párizs népének, meghökkenteni és elkápráztatni mindekit, aki arra vetődik… A muníció ehhez a Tahitin festett több tucatnyi festmény, szexmotívumos faragott botok, egy jávai szerető-modell és egy majom a vállon… ez abban a korban bukásra volt ítélve.
A kudarc után Gauguin egy rövid látogatást tesz Koppenhágában és Bretagne-ban. Nem tanult a kudarcból, számára nem érdekes, hogy a törvényes és törvénytelen gyerekei apa nélkül nőnek fel – a párizsi bukás után 1894-ben érkezünk vele Koppenhágába, ahol a gyerekei nagy része szenved az apátlanságtól…
A túl racionális észak és a fullasztó dél, a fehér ember a „vadak” között ellentétet Carlsen az 1995-ös Panban (Two Green Feathers) is tovább tekerte, ott a Norvégia-Thaiföld párossal…
Henning Carlsen évtizedeken át szenzációsan jó filmeket készített, méltóakat a világhírű dán némafilm hagyományaihoz, de mindig lázadt, mindig visszaszólt – hiányzik is a filmtörténet-könyvekből!

Ajánló
Paul Gauguin
1893-ban Gauguin Párizsban – a két tahiti útja között – egy hatalmas kiállítást rendezett, amin a „nyálcsorgatva fanyalgott” a képmutató közönség…
Az 1891–1893-as Tahiti-Bretagne korszakában Gauguin legalább száz képet festett, ezek jó részét láthatjuk is a filmben.

Előzetes 
https://www.youtube.com/watch?v=OXFbj82c7Ag

Kulturális élménnyel és ismeretekkel gazdagodunk, miközben a filmek gyakran érzelmileg felkavarnak, vitára ingerelnek bennünket – lehetőséget adnak megfogalmazni a beszélgetéseken saját élményeinket, érzéseinket, kétségeinket.

A Filmklub vezetője Bárdos Csaba filmtörténész, aki sok érdekes filmtörténeti csemegével egészíti ki film élményünket a vetítés előtt, majd azt követően is.

“Számomra a filmklub, mint közösségi tér fontos, a filmekhez kötődő kulturális háttér, motívumrendszer és korrajz miatt. Elengedhetetlen a film közös megnézése után a műalkotás által elindított gondolatok és érzések megvitatása, megosztása.

Nagy öröm számomra, amikor megnyílnak a nézők, és a film hatására képesek elvonatkoztatni a mindennapjaiktól, vagy másként látni sok ismert élethelyzetet. Mindig felemelő érzés számomra, ha ebben tudok segítséget, támogatást adni…”

Bárdos Csaba filmtörténész, moderátor